Markó Iván : édesanyám főztje
Nemrég hunyt el az Operaház, majd Maurice Béjart társulatának fénylő csillaga, a legendás Győri Balett megteremtője, majd a jeruzsálemi balettintézet professzora, és Európa legnagyobb magán balett társulatának, a Magyar Fesztivál Balettnak az megalapítója: Markó Iván. Nagy veszteség ez a magyar kulturális életnek. Mi itt, a magunk módján őrizzük emlékét, vallomását csodálatos édesanyjának főztjétől, gyermekkori emlékeiről .
….Balassagyarmaton születtem, egy mesésen gazdag zsidó család fia és egy mesebelien szegény zsidó család gyönyörű leánya házasságának gyümölcseként. Apámnak jól menő méterárubolt ja volt, s hozzá olthatatlan szenvedélye a ló- versenypályák négylábú csillagai iránt… Hároméves lehettem, amikor a bolt el úszott, és Pestre költöztünk, Kőbánya legrémesebb negyedébe, egy négyszobás lakásba. Az egyik szobában anyai nagyszüleim laktak, a másikban a nagynénémék két gyerekkel, a harmadikban mi hárman a szüleimmel, a negyedikben két albérlő. Apám fantasztikus ember volt: egy igazi, csodálatos zsivány, egy Háry János vagy Münchhausen báró, aki csak igazat hazudott, arany sztaniolpapírba csomagolva. Üzletember volt, de az a fajta, aki mindig csak veszít a spekulációin. A fizetése másodikától harmadikáig rövid úton a turfra vándorolt, anyámnak pedig ott volt a soha meg nem oldódó feladat: etetni a családot a semmiből. Születésem után súlyos trombózist kapott, ami végigkísérte az egész életét. Egy aprócska közértben dolgozott; dagadt lába, fájdalmai ellenére is mosolyogva, fáradhatatlanul emelte a tejeskannákat, a kenyereskosarakat. A környék lakói imádták, mert mindenkihez volt egy kedves szava, mindenkinek mély együttérzéssel hallgatta meg minden baját. Csak az övéiről nem tudott senki.
Tudom, mindenki ezt mondja az édesanyjáról, de úgy valóban nem főzött senki, ahogy ő. Imádok enni, hálás közönsége vagyok minden házias egyszerű ételnek éppúgy, mint a különleges ínyencfalatoknak, de anyám főztjének emlékét még soha, sehol senkinek nem sikerült felidézni bennem. Ha néha olyasmit eszem, amit gyakran csinált, csak a könnyeim sós ízét érzem a számban, nem azt, hogy ez olyan, mintha ő főzte volna. Hal ritkán került az asztalunkra, levesek, főzelékek voltak a napi étkezések főszereplői. Olyanok, amikhez elég volt a közértes fizetés. Ahhoz hozzáadta kifogyhatatlan fantáziáját, a lelkét, és az én számomra fejedelmi ízű ebédet, vacsorát varázsolt.
Már egészen pici koromtól tudtam, hogy semmi más nem lehetek, mint táncos. Egyetlenegyszer sem próbált lebeszélni, csak később, a balettintézeti éveim megaláztatásait látva sóhajtotta reménytelen beletörődéssel, önmagát vádolva: Istenem, miért engedtelek kisfiam … Tizennégy éves koromig egyetlen kék csíkos mackónadrágban jártam az intézetbe, húszéves koromig egy szobában laktam a szüleimmel. Minden áldott nap nyolckor megfogtam az ágyuk támláján a rúdszerű, felsőszéli díszítést, és a szemben lévő fekete politúros szekrény fényes felületű ajtaját tükörnek használva tizenkettőig egyfolytában gyakoroltam, amíg nem telt a gyerekkorom …
Később, amikor elköltöztem otthonról, szinte még szorosabbá vált a kötelék anyám és közöttem. Most, hogy visszaásom magam a gyerekkori emlékek közé, eszembe jut egy különleges marhahúsétel, amelyről fogalmam sincs, hogyan készítette, de hosszú, szertartásos előkészületekkel csinálta, utána pedig narancstorta következett. Ünnepi finomság volt mind a kettő, hasonlót azóta sem ettem sehol. A másik csoda, amit sokszor készített a kedvemért, a jó csípős lecsó kolbásszal, kevés tojással. Egyszerű étel, mégsem sikerül senkinek úgy, ahogy neki. Talán, ha megtanultam volna mellette főzni, és legalább kísérletet tehetnék rá.
Egyszer amikor az Operaházban bemutatták a Bejárt-baletteket, a premier után elvittem a Mestert anyámhoz, vacsorára. Emlékszem, rakott palacsinta volt a desszert, de Béjart addigra már annyit evett, hogy a kipukkadás határán levegő után kapkodott. Minden erejét összeszedve legyűrt mégis egy jókora adagot, de még mindig vágyakozással nézte a tálon lévő maradékot. Anyám elővett két papírszalvétát és diszkréten becsomagolta. Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben: csak nem akarja a kezébe nyomni a világ legnagyobb táncművészének a palacsinta romjait?! Õ pedig látva megdöbbenésemet, szó nélkül elmosolyodott, és Béjart felé nyújtotta a kis csomagot, aki úgy kapott utána hálálkodva, mintha hetek óta nem evett volna.
Természetesen édesanyám minden bemutatómra eljött, de szinte alig akadt olyan alkalom, amikor nem kellett a szünetben hazavitetnem. A szó szoros értelmében rosszul lett az izgalomtól, nem tudom, mitől félt igazán: hogy bajom esik, megsérülhetek vagy hogy nem lesz sikerem? Talán egyiktől sem, de a fiáért való aggódást nem tudta legyőzni. Miért tagadjam: ma sem vagyok képes túltenni magam a halálán, betölthetetlen űrt hagyott maga után, szinte beleőrültem. Jeruzsálemben elhatároztam, hogy elmegyek a siratófalhoz, mert valami azt súgta, ott még egyszer találkozhatom vele. Behunytam a szemem, a homlokomat nekitámasztottam a köveknek, és vártam anyám érintését. Egyszer csak éreztem, hogy szinte magával húz, átáramlik belém az ő ereje. Megrémültem, elfutottam. Aztán még egyszer, utoljára visszamentem, s újra megpróbáltam. Megint éreztem a láthatatlan erőt, aztán valami furcsa békét a lelkemben, mintha lassan, simogatva körém fonta volna óvó ölelését. Azóta nyugodtabb vagyok. Tudom, hogy ott áll az utam végén, vár rám. Türelemmel, ahogy csak egy édesanya tud.
(Lejegyezte: Lieberman Klára, megjelent 1997-ben, a Magyar Konyha gasztronómia magazinban és a Babér Kiadó gondozásában az Édesanyám főztje gyűjteményes kötetben (2010-be.)
Anyám egyik emlékezetes receptje:
PÁCOLT VESEPECSENYE TEJFELES LÉBEN
Egy szép vesepecsenyét megtisztítunk, és sós fagyos szalonnával sűrűn megspékeljük. Egy teljesen ép zománcos vagy cserép lábasba tesszük, és leöntjük a következő páclével: a hús mennyiségéhez igazodva fél vagy egy liter vizet egy lábasban tűzre teszünk, és annyi ecetet öntünk bele, hogy jó savanykás íze legyen, 2-3 fej vöröshagymát, 2-3 babérlevelet, 5-6 fenyőmagot, 10-15 szem borsot adunk hozzá. Jól felforraljuk, a húsra öntjük és lefödve hideg helyre tesszük. Így pár napig el is lehet tartani. Sütéskor a vesepecsenyét a tepsibe fektetjük, és a pácléből öntünk alá, és a hús nagyságától függően 2-3 evőkanál fagyos zsírt teszünk rá. Sütőbe toljuk sülni, ugyancsak a hús nagyságától függően 1-2 órára. Gyakran öntözgetjük a levével, végül megpirítjuk. Kivesszük a tepsiből és meleg helyre tesszük, legjobb forró víz fölé, hogy ne száradjon ki. Aztán elkészítjük a tejfeles levet. Ha tepsiben sokalljuk a zsír, leöntünk belőle, majd 2 evőkanál vizet öntünk a bele, a lesült rész felkaparjuk, hogy szép barna levet kapjunk. Egy lábasba 1 kilós húshoz mérve 2,5 dl tejföl öntünk, egy szűk fakanál finomlisztet simára keverünk benne, és a tepsiből a levet rászűrjük. Még egyszer felfőzzük. Ha sűrű lenne, még egy kis vízzel hígíthatjuk. Megkóstoljuk, ha kell, sót, ecetet adhatunk hozzá. A húst kisujjnyi szeletekre vágjuk, és a mártással leöntve tálaljuk. A tejfeles léből külön mártásos csészében is adunk az asztalra.