Csukás István az édesanyja főztjéről

Nem mesél többet a  Mirr-Murr, Pom-pom, Gombóc Artúr, Süsü, a sárkány, és megszámlálhatatlanul sok mesefigura alkotója. A Kossuth-, József Attila- és Andersen-díjas költő, meseíró élete, ami  önmagában is egy  igazi mese volt, tegnap véget ért.  De vallomását a gyerekkori ízekről, a boldog gyermekkorról   az Édesanyám főztje  linkre kattintva kedvenc receptjével együtt elolvashatják.

Kisújszálláson születtem, édesanyám kun volt, édesapám jász, az én fizimiskám kunra, szőke öcsémé inkább jászra sikeredett. Apám kovácsmesterként kereste a család kenyerét, de volt egy traktorja meg egy cséplőgépe is, amik a nagy mezei munkák idején szerencsére nem álltak tétlenül. Ilyenkor gyakran magával vitt, s olykor két hétig haza se mentünk: kint laktunk a cséplőkkel együtt a földeken. Kiskölyökként hatalmas, meghatározó élményeket gyűjtöttem ezeken a nagy kalandokon, bár minden mai gyerek is átélhetne hasonlókat!

Nálunk nemcsak az asszonyok tiszte volt a főzés, de a férfiaké is. Otthon persze anyám volt az úr a konyhában, de a földeken tanyázva esténkét apám főzte a vacsorát kettőnkre. Úgy éltünk, úgy ettünk ott, mint az alföldi pásztorok, juhászok, akiknek mindig volt a tarisznyájában száraztészta, avas szalonna, hagyma, krumpli, amiből került főznivaló. A bogrács folyton kéznél volt, s a legjobban égő „tüzelőanyagot” megtermelték az állatok… Csodás emlékként gondolok ma is azokra a csillagos ég alatt töltött nyárestékre, amikor mindenütt a mezőn kis tábortüzek pislákoltak, s minden fölöttük himbálódzó bográcsban rotyogott valami finomság. Sose felejtem el, amikor először ettem ilyen sötétben készült, szabad tűzön főtt ételt. Tudtam én pontosan, mi került az edénybe, de nem emlékeztem semmire sem, aminek ropognia kellett volna a fogam alatt. Márpedig ropogott… „Egyél csak, fiam! Ne törődj vele!” – legyintett apám, és jóízűen falatozott tovább, nehogy elvegye az étvágyamat. Csak sokára tudtam meg: ilyenkor bizony bele-beleszédült a slambucba egy-egy friss mezei tücsök is. Hazudnék, ha azt mondanám, megzavarta a farkaséhségemet…

Azon a vidéken ötféle neve is volt a legnépszerűbb pásztorételnek: öreglebbencs, öreglacsuha, öhöm, slambuc és hadabakáré. Egyik szebb szó, mint a másik! Alig valamicskét különbözött az elkészítésük, de mind nagyon finom volt. Szalonna került a bogrács aljára, azt alaposan megpirítottuk, rá hagyma, arra száraztészta, azaz öreglebbencs, az is jól lepirult – hisz’ enélkül „taknyossá” válik a főtt tészta –, majd a krumpli. Akkor volt jó, ha megállt benne a fakanál. Az öreglebbencs nevét egyébként Vargha Balázs fejtette meg, igen logikusan: öreg, azaz nem frissen gyúrt, hanem szakmányba készült, szárított lebbencstészta, a lebbencs pedig a lebegés felszólító módja, mert mire kész az étel, a finom tészta csak úgy lebeg a sűrű lében. Húst egy héten inkább kétszer mint háromszor ettünk, ebből az egyik a vasárnap volt. Bográcsban készült pörkölt, paprikás és gulyás is. Abban különböztek, hogy az első főtt a legkevesebb lével, a második kicsit többel, a harmadik a legbővebbel. Ezeket mindenféle húsból kedvelték. Emlékszem, főztem én már libalábból is kitűnő gulyást! Nyaranta, a földeken még egy népszerű étel járta: a vízicibere. Ez a pusztai csordakutak kristálytiszta, jéghideg vizéből készült, kevés cukorral és ecettel, meg beleaprított kenyérdarabkákkal, így ettük, hidegen, nem főtt étel volt, de fölségesen finom és frissítő. Jó étvágyat csinált a nehezebb fogáshoz.

Odahaza édesanyám nagyszerű, de egyszerű ételeket főzött mindenből, ami a ház körül megtermett. Korán rákényszerült szegény, hogy beletanuljon a háztartásba, mert anyai nagyanyám halálakor rászakadt három fiútestvére ellátása, pedig csak 13-14 éves lehetett akkor. De nagyon ízletesen főzött, mert örömét lelte benne. Öcsémmel kedvencünk volt a hagymaszárleves, otthoni nevén a hagymabördő. Édesapám mindennapi reggelije, amit anyám rendre hajnali háromkor, frissen készített el neki, a laskatésztaleves volt. Apám három-négy tányérral is evett belőle, mert délig verni az üllőt bizony kalóriaigényes munka volt. Szerettük a szószokat is: fokhagymából, almából, meggyből, kaporból, akárcsak a hideg aludttejet, a belőle készült túrót, a friss vajat, az üdítő, szomjoltó íróról nem is beszélve. A kecsketejből inkább zsíros sajt készült, a szilvából, barackból több napos szertartással az udvaron rézüstben pufogó finom lekvárok. De szilva, alma mindig volt bőven szárítva is. És a sütemények! Máig se ettem olyan ízű kapros-túrós lepényt, mint amilyet anyám sütött… A pergelt torta is igen népszerű volt: Egy szó, mint száz, a gyerekkor, a szülői ház egy életre meghatározta számomra a főzés és az evés gyönyörűségét.

Amikor a feleségemmel albérletben laktunk, mert lakásunk még nem volt – bográcsunk már igen. Minden hétvégén kirándulni, bográcsolni jártunk. Amikor a mostani lakásunkba beköltöztünk, levittem az udvarra a bográcsot, a főznivalókat, és becsöngettem az összes szomszédunkhoz. Meghívtam őket, s mire együtt megfőztük a gulyást, össze is melegedtünk. Ezért is nagyszerű dolog a főzés: semmihez sem 

fogható a közösségteremtő ereje. A feleségemmel sok ételt együtt tanultunk: vettünk egy szakácskönyvet, és abc-ben módszeresen végigkísérleteztük az összes ott leírt étel elkészítését. Vagy sikerült, vagy nem, de nem vette el a kedvünket semmi. Nemcsak főzni szeretek, nekikészülődni legalább annyira. Imádok piacra járni, eltraccsolni a kofákkal, válogatni, gusztálni a kínálatot, megszerezni a legszebb hozzávalókat. A főzés is épp olyan természetes örömforrás számomra, mint a költészet és a meseírás.

PERGELT TORTA

Anyám egy lábasban megolvasztotta a cukrot, jócskán kevert hozzá diót, mandulát, tökmagot – mikor mi akadt kéznél. Amikor már jó sűrűre főtt, egy fazékba szorosan belenyomkodta, s ha kihűlt, formázta, mintázta, szeletelte, mi meg rájártunk. Ezt a tortát vitték leggyakrabban lakodalmakba is.

A képen a Csukás család anya,apa, István és öccse

Lejegyezte: Lieberman Klára. Megjelent 2005-ben a Hagyományos és Mai Magyar Konyha magazinban és az Édesanyám főztje gyűjteményes kötetben 2010-ben.