Puskás Ferenc vallomása

„Anyám, apám, a húgom és én – négyünkből állt a szorosan vett Puskás família. Tősgyökeres kispesti a család, drága anyám haláláig ott élt, a húgom ma is a Rákóczi utcában lakik. Én pedig – mindegy, melyik sarkában éltem, élek a világnak – akkor érzem igazán, hogy otthon vagyok, amikor átlépem azt a vonalat, amelyik egykor Kispest határának számított.

Békés, nyugalmas, szép gyermekkorunk volt. Édesapám a vágóhídon dolgozott előbb mázsamesterként, majd pénztárosként. Anyám egy ingvarrodában volt vasalónő, de ez soha egy pillanatra sem akadályozta meg, hogy ne tekintse magát hivatásos anyának és háziasszonynak. Anyám a vasalás mellett örömmel, kedvvel, szeretettel főzött ránk, rendben tartott mindent körülöttünk. Minden áldott nap friss vacsorával várt bennünket. A közös családi étkezésnek ugyanis nálunk nem az ebéd számított, kivéve a vasárnapokat és az ünnepeket.

Nem emlékszem, hogy valaha olyan étel került az asztalra, amit ne ettünk volna meg szívesen. Nem kérdezgette – talán csak később, egy-egy jelentősebb meccs előtt –, hogy mit főzzön, mi pedig hálás közönsége voltunk a legegyszerűbb főzeléknek is. Mivel édesapám „tűzközelben” dolgozott, a húsellátásra még a háború alatt se nagyon lehetett panaszunk. Ha csak két-három hetente, de akkoriban is mindig került valamilyen hús a konyhára. Anyám csodákat művelt egy pacal- vagy körömpörkölttel éppúgy, mint a „legpuccosabb” töltött hússal vagy libasülttel.

A vasárnapok főszereplője nálunk az elmaradhatatlan és utánozhatatlan húsleves volt. Most is a számban érzem az ízét, pedig én magam is gyakran főzöm a tőle tanult recept szerint. Sütni is fantasztikusan tudott a „mezei” túrós buktától a legkülönbözőbb tortákig mindent. Karácsonykor kétféle bejglit készített: az egyiket kelt tésztából, a másikat omlósból. A mákosat nemigen szerettem, de diósból akár egy tepsire valót is eltüntettem csekély egy óra alatt.

Kamaszkoromban, amikor már apámmal – aki szintén focista volt – együtt jártam tréningre, még senkinek sem jutott eszébe, hogy meg kellene tudományosan határozni a sportolók által „megevett” kalóriákat. Édesanyám született tehetség volt ezen a téren éppúgy, mint bármilyen más konyhai ügyben. Mindig pótolta a focizás után elvesztett energiánkat. Néha viccelődtünk vele: „Mama, mi ez a gyönge kaja?” – de nem emlékszem rá, hogy egyszer is komolyan vette volna. Apám korán, ötven-egynéhány évesen meghalt, én nem sokkal korábban nősültem, a mamának nem akadt már annyi tennivalója körülöttünk, mint régen. Rágta a fülemet, hogy dolgozni akar, mert nem bírja a tétlenséget. A honvédségnek volt akkoriban a Margitszigeten egy sporttelepe, ahova többek között mi is kijártunk edzeni. Mindenféle „iskolai” előképzettség nélkül, hat éven át főzött itt nekünk a fiúk legnagyobb örömére. Egyszer azt kérdezte egy fontos meccs előtt, mit főzzön, ha mi győzünk. Manci néni, tepsis csülköt krumplival! – kiabálták kórusban a fiúk. Megbeszéltük, hogy amikor a győzelem után visszamegyünk, azt mondjuk anyámnak, győztünk, de nem vagyunk éhesek. Anyámat azonban nem sikerült zavarba hozni: „Ez már megint annak a strici fiamnak a műve!” – kiáltott fel. Beviharzott a konyhába és már tálalta is az elképesztően finomra sikerült vacsorát.

Kispesten a pályán el sem kezdték nélküle a meccseket. Nemcsak azokat, amelyeken én is játszottam, de egyiket sem. Fociszakértőnek számított a környéken. A véleményét sem rejtette véka alá a mérkőzések után, nem izgatta, hogy nem figyelünk rá látványosan. De titokban azért mindegyikünk füle nyitva volt az amúgy csöndes, törékeny kis asszony szaktanácsaira.

Később, amikor már Madridban éltem, sokszor járt nálunk. Mindent megkóstolt, amit a kiváló spanyol házvezetőnő készített, csak a tengeri halakat nem volt hajlandó. Azt hiszem, félt tőlük. Pedig idehaza a pontyot, harcsát csak élve vásárolta, ő maga vágta kupán a halakat és tisztította meg. De csirkét, kacsát, libát se vett soha „döglöttet”, csak annak a frissességében bízott, amit maga vágott le. A kinti zöldségekkel és egyéb alapanyagokkal mindig az volt a baja, hogy nem olyan az íze, mint a jóféle hazainak. A hajnali hat óra akkor is a konyhában érte őt, amikor nálunk vendégeskedett. Hiába mondtuk neki, hogy pihenjen, mama, nem bírta elviselni, hogy semmi dolga nincs, hogy kiszolgálják.

Egy szó, mint száz, csodálatos asszony volt az édesanyám, s az is megadatott nekem, hogy nemcsak mint a fia, hanem mint sportoló is végtelenül büszke lehettem rá. Tizennyolc esztendeje már, hogy nincs közöttünk, de úgy emlékszem rá, mint haláláig jó kedélyű, tevékeny, jó humorú kicsi asszonyra. Sokért nem adnám, ha még egyszer ehetnék a főztjéből. Azt se bánnám, ha csak „mezítlábas” paprikás krumpli lenne nokedlival, mint annyiszor a háborús időkben. A feleségem, Bözsike is nagyszerű háziasszony. Csakúgy, mint a húgom, én is megfőzök mindent, főleg a jóféle „parasztos” ételeket. De akármilyen finomra sikeredik is, a tökéletes már mindörökre az édesanyám főztje marad”

Lejegyezte: Lieberman Klára  1994-ben. Az interjú készítéséről így  vallott: Ha azt mondom: Puskás Öcsi, elképzelhetetlen hogy akár egy ötéves focirajongó óvodás is ne tudná azonnal, hogy minden idők legnagyobb magyar futballistájáról van szó. Az „élő legenda” a beszélgetésünk óta sajnos már csak „legenda”. Boldog vagyok, hogy legszemélyesebb családi legendájáról: az édesanyjáról annak idején nekem mesélt.