Vidnyánszky Attila

Vidnyánszky Attilával, a Nemzeti Színház főrendezőjével, karácsony közeledtével szülőföldjének, Kárpátaljának, és családjának karácsonyi szokásairól, édesanyjának főztjéről beszélgettem. A cikk megjelent a Magyar Konyha 2016. decemberi számában.

Vajon milyenek voltak a karácsonyok Muzsalyon, amit egy 1881-ben kiadott monográfia így jellemez: „Jó bort és timkövet termő riolith-hegy tövében, a Borsova folyó jobb partján a tiszaháti járásban Beregszász és Bene között fekszik ez a derék magyar falu”. Azóta háborúk, hatalmak váltogatták itt egymás, a jó bort termő szőlőket kiirtották¸ a falu határában található aranybánya működése körül vérre menő vita zajlik, de a falu népe ma is magyarul beszél, érez és főz. Itt nőtt fel Vidnyánszy Attila a Nemzeti Színház igazgatója, s ide húzza vissza a szíve szakadatlan.
„A karácsony nálunk bensőséges, szigorúan családi ünnep volt. A külvilágot, az akkoriban már szakadozó, de még létező kommunista légkört a kapukon kívül rekesztettük, legalábbis megpróbáltuk, mert apámnak, aki a nagy gyereklétszámú muzsalyi iskola igazgatója volt, mint állami alkalmazottnak kötelezően be kellett járnia falut, hogy a betlehemezőket hazazavarja. Miközben őket anyám, aki magyar tanár volt, készítette fel a betlehemezésre. Ő kezdte először gyűjteni és feleleveníteni a beregi betlehemes szokásokat. Volt, hogy karácsony éjszakáján öt-hat kántáló csoport is járta a falu utcáit. Anyám, mint drámapedagógus gyerekszínházat is működtetet Muzsalyon, a Beregszászi Színház színészeinek háromnegyede az ő keze alatt nőtt fel.
Nyugodtan állíthatom, hogy a beregszászi színjátszás bölcsőjét édesanyám ringatta. Pedig a Vidnyánszky család csak „bekerült” volt Muzsalyon, azokat nevezik így errefelé, akiknek még nincs halottjuk a helyi temetőben. Hogy hogyan kerültek ide, annak szívszorítóan kalandos története van.  Anyám a szomszédos Benéből származik, de nagyapja gyimesbükki volt, akit Trianon után Szombathelyre helyeztek, a visszacsatolás után pedig a kárpátaljai Váriba. Innen a “Gulágra” vezetett az útja, és négy év láger után hazatérve azonnal magyar útlevélért folyamodott a családjával. 10 évet vártak rá, s csak az indulás előtt derült ki, hogy lányukat, Évát, az én anyámat, már itt marasztalja a szerelem. Apám már akkor Muzsalyon tanított, az ő családja ungvári, s velük sem bánt kesztyűs kézzel a történelem. Nagyapja megjárta a Donkanyart, nagyanyja hat gyereket nevelt fel nehéz körülmények között. Szóval a szüleim Muzsalyon kezdtek közös életet, s közben emlékszem, sírós telefonbeszélgetésekkel próbálták tartani a kapcsolatot a magyarországiakkal. Ha csomag érkezett tőlük, kalákában mentünk érte a postára, s órákat vártunk, míg megkaptuk.
A mi kárpátaljai konyhánk ízig-vérig magyaros volt.  Nagy gőzölgő húslevesek,–a tésztát otthon gyúrták hozzá –, ¬rántott húsok, pecsenyék idéződnek fel az emlékezetemben. És hatalmas disznótoros lakomák. Mert mindenki tartott disznót. A húsok, kolbászok, hurkák adták a téli étkezések gerincét. És néha volt bélszín is, egy hentes apuka hálájának kifejezéseképpen, akinek mind az öt gyermekét apám tanította.
Nagyon szerettem a kocsonyát, és a szilvalekváros gombócot, ami, ahogy mi mondtuk „párán főtt” azaz gőzön készült, nem vízben főzték ki. Diós cukorba forgatva ettük kipukkadásig.   Természetesen a szilvalekvárt otthon főztük, mint ahogyan magunk szedtük a gombát is a falu közeli erdőkben.  Mindannyian értettünk hozzá, kosárszámra vittük haza, és a konyhaasztalon válogattuk szét. Apám pörköltnek elkészítve szerette, én a levesért rajongtam.  Tudom, hogy a szárított erdei gombából készült levesnek a legtöbb kárpátaljai családnál főszerep jut karácsonyeste.  Felaprított savanyú káposztával együtt főzik puhára, pirospaprikás rántással sűrítik, és sok füstölt kolbászt karikáznak bele. Az erdei gomba erős párolgó illata betölti a házat.  Vagy húsz év telt el az életemből úgy, hogy nem gombásztam, de a nyáron hazamentem a fiaimmal és igyekeztünk bepótolni. Ilyenkor mindig nagy nosztalgiát érzek az ifjúkori életem után.

A mi karácsonyi asztalunkra azonban minden étel a hagyományos magyar szokásoknak megfelelően került fel: volt kaszinótojás és hal:–ponty egészben, vajban sütve–és krumpli saláta és bejgli és fantasztikus zserbó.  Mindig sok édesség készült, mert apám nagyon édesszájú volt. A korai estebédet a gyertyagyújtás követte, majd 10 óra felé egy plusz vacsora, mert az élményektől akkorra már ismét megéhezett a csapat.

A további ünnepnapokon a húsok domináltak, a pecsenyék és a disznótoros, és a töltött káposzta.  Anyám töltött káposztájánál nem ismerek jobbat a földön.  Máig, minden családi alkalomra ő főzi meg, a menyek még gondolatban sem próbálkoznak meg az elkészítésével.
A legfontosabb, hogy a tölteléket édeskáposzta-levelekbe göngyöli. Klasszikus módon fűszerezi, és lassan főzi. Az ő töltött káposztájának minőségét a jófajta hús határozza meg.   Én legtöbbször már a fazékból kikönyörgöm a részem, azt szeretem, ha a káposztalevél még kissé ropog a fogam alatt. Apám viszont megvárja, amíg teljesen puhára fő, szerinte úgy az igazi. Napokig lehet rájárni, és soha nem lehet megunni.

A hús minőségére a mai napig sokat adunk. Feleségem felvidéki, az Alacsony-Tátra egy 300 lelkes kis falujából származik. Az ő családja gazdálkodó, sok mindent, többek között húst is gyakran kapunk tőlük, tudjuk mi a jó és megbecsüljük.  Nem véletlen, hogy minden a ketten a nyugodt, vidéki életre vágyunk, abban nőttünk fel, abban érezzük otthon magunkat.  Elképzelhető, hogy egyszer az életünk Kárpátalján, a muzsalyi családi házban folytatódik…