Ha van ember, aki elmondhatja, hogy életében nincsenek véletlenek, az Pákh Imre, amerikai üzletember és műgyűjtő, aki Munkácson született, ott ahol egy bő évszázaddal korábban Munkácsy Mihály is meglátta a napvilágot, és aki ma a világ legnagyobb, magánkézben lévő Munkácsy gyűjteményének tulajdonosa. Vérbeli lokálpatrióta, akinek szenvedélyévé vált felkutatni, összegyűjteni, megvásárolni és hazahozni a legjelesebb Munkácsy műveket, olyanokat, amelyeket eddig nem láthatott a magyar közönség, mert legtöbbje közvetlenül Munkácsy párizsi műhelyéből került Amerikába. A pénz nem ér semmit, ha nincs kivel megosztani­ vallotta egy interjúban. s nemcsak mondta, ennek szellemében is él. Célja hogy Magyarországon, sőt a Kárpát-medencében élő honfitársai között megossza szellemi és anyagi javait. Neki köszönhető, hogy a Munkácsy képeit eddig több millióan láthattuk.

A Pákh Imrével készült interjú megjelent az Édesanyám főztje című gyűjteményes kötetben 2010-ben.

-Valahol azt írták, hogy a családunk története egy 20. századi kalandregénybe illő. S ezt csak megerősíteni tudom. Apai nagyapám az Ugocsa megyei Fancsikán született, és magyar-lengyel határon vámparancsnokként szolgált. Három fia született, köztük apám, Sándor volt a középső (ma száznegyedik életévében jár, és még mindig aktívan foglalkozik a nevével fémjelzett és Munkácson működő segélyalapítvánnyal, amelyet anyámmal közösen létesítettek húsz évvel ezelőtt. Apám a magyarokért, Munkácsért sokat tett, már utca is őrzi nevét a városban a Szarkahegy utcát keresztelték át a kedvéért.) Apámnak a „csehek” alatt sírkőüzeme és jelentős fuvarozási vállalkozása volt. Egy üzleti úton jutott el Prágába, ahol megismerkedett édesanyámmal, Natáliával, Szolovkin orosz vezérkari ezredes lányával, nem mellesleg Ivan Tolmazov cári tábornok unokájával.

Anyám már Prágában nőtt fel, mert édesapját megölték a vörösök, és az anyja ­az én nagyanyám­ meglehetősen kalandos úton a Fekete tenger partján lévő családi birtokról Törökországon át két kisgyerekével odamenekült. Idővel férjhez ment egy orosz emigráns mérnökhöz, és felnevelte gyermekeit. Így találkozhatott Párágában az édesanyám Pákh Sándorral, az apámmal. Szerelem, házasság, boldogság következett Munkácson, ahol meglehetősen jómódban élték, s élték volna még sokáig, ha 1944-ben nem jöttek volna be az oroszok. Apám testvéreivel együtt megjárta a lágert, ahonnan ugyan szerencsésen visszatért, de ettől kezdve megfigyelés alatt éltünk. Tény, hogy ennek ellenére szüleink szorgalmas munkájának köszönhetően viszonylag jól ment a sorunk. Hárman voltunk gyerekek is, én vagyok a legkisebb.

Édesanyám főkönyvelőként dolgozott, ezért mindig volt segítsége a háznál, akkor úgy mondták cseléd. Derék magyar asszony volt mindegyik. Mostak, főztek, takarítottak, szorgalmasan gondoskodtak rólunk. Emlékszem, a mama mindig hozott haza is munkát, így tartotta el a családot.

Az édesanyai ízeket idézve, emlékeimben elsőként a reggelik rémlenek fel, a tejeskávé illata és a frissen sült kiflik ropogása. Kétszáz méterre volt tőlünk a pék, mindig frissen hoztuk a kiflit, de sokat kellett érte sorban állni Három üzletre emlékeszem, ahová gyerekként engem elküldtek: a fent említett pékhez, a húsoshoz, ahol tudták, hogy a Pákh bácsi unokája vagyok, és a tejeshez, ahol a Pákh feliratú kannáról ismertek meg. Mindenből a legjobbat kaptam. Ehhez tudni kell, hogy apai nagyszüleim akkorra már tősgyökeres munkácsinak számítottak, városszerte tiszteletnek örvendtek. Egy házzal arrébb laktak, így sokat voltunk nálunk. Nagymama nagyon jól főzött, a papa gyakran átment hozzájuk bekapni valamit. Összetartó család voltunk, apám bátyja és családja is egy házban lakott velünk az emeleten.

Nagy kertünk volt, ahol minden megtermett, sok-sok főzeléket ettünk, nagyon szerettük a tököt, a paszulyt, de minden zöldfélét, és faltuk a gyümölcsöt tavasztól-őszig, cseresznyétől-birsalmáig. (A birsalmafa volt a kedvenc mászó helyünk, ma pedig a birsalmapálinka a favorit nálam). A kertből következett, hogy nagy befőzéseket tartottunk, apám nagyon kedvelt mindenféle befőttet, és különösen a gyümölcsből készült mártásokat szerette, például a birsmártást főtt krumplival, az almaszószt főtt hússal. És nehogy elfeledjem: volt diófánk, a süteményekbe saját dió került, meg természetesen otthon főzött lekvár.

Édesanyám a töltött káposztába sosem darálta a húst, hanem vagdalta. Tejfölös levével ettük, mennyei volt. A töltött paprika mártását mindig cukrosan készítette, a tejbegrízbe pedig tojás sárgáját kevert. Ez a sárga tejbegríz a gyerekkorom kedvencei közé tartozott, azóta sem találkoztam ilyennel sehol. A tésztát otthon gyúrták, ennek is minden fajtáját szerettük, emlékszem a krumplis tésztát pucu-haluskának neveztük, a túrós tésztát pedig rengeteg cukorral ettük. Édesanyám a munkahelyi kapcsolatainak köszönhetően a legínségesebb időkben is tudott cukrot szerezni. No és a legfontosabb, nálunk nem múlhatott el ebéd leves nélkül. Télen disznót vágtunk, nagyapámnak bérfüstölője volt a városban, hozzá hozták a füstölnivalókat az egész környékről. Ami a konyhát illeti, jól éltünk.

A vasárnapi ebédek bősége is visszarémlik: az aranyló húsleves, tele májgaluskával és a rengeteg rántott csirkecomb. Esküszöm rá, hogy a kárpátaljai csirkéknek más íze van, mint a csirkéknek bárhol másutt a világon.

Érdekes, de mi konyhánkon nem honosodtak meg az orosz ételek, pedig anyám s nagyanyám orosz volt. Őt különleges, erős asszonyként tartja számon a családi emlékezet, a cári gyerekekkel nevelkedett, de teljesen azonosult a magyarok sorsával, lelkileg ő tartotta össze a famíliát. A családi háttért ellenére jómagam igazán Leningrádban ismerkedtem meg orosz konyhával. Apám ragaszkodott ugyanis ahhoz, hogy a fiai tanuljanak, így kerültem az nagyvárosba, ahol megismerkedtem egy amerikai lánnyal, és innen ismét bonyolódik a család kalandos története. Magyarországon házasodtunk össze, képzelhetik: egy szovjet és egy amerikai állampolgár. Azonnal kiutasítottak mindkettőnket, kit-kit a mag országába. Sok harcba, nemzetközi összefogásba került, hogy végül utána utazhassak az Egyesült Államokba.

Szerencsés embernek mondhatom magam, sikeres vállalkozó és műgyűjtő lettem, és ahogy enyhültek a viszonyok lassan a családom is követett. Szüleim is utánam jöttek. Édesanyám nagyon megszerette Amerikát. Gyakran főzött nekünk finom hazai fogásokat, és még egy tortakészítő tanfolyamra is beiratkozott, hogy remekelhessen előttünk. Mert tudta, hogy az édességekért élünk-halunk. A szilvás gombóc receptje is tőle származik.

Szilvás gombóc

20 darabhoz egy kiló burgonyát megfőzök héjában, megtisztítom és összetöröm. Hozzáadok 40 deka lisztet, 2 tojást, 2 evőkanál olajat, 2 evőkanál búzadarát, 1 kiskanál cukrot és 1 kiskanál sót. Jól összegyúrom, majd gyúródeszkán kinyújtom. Derelyevágóval 20 kockára vágom. Mindegyik közepére rakok egy félbevágott szilvát, megszórom porcukorral és a négy sarkát fölhúzva összeragasztom, majd golyót formálok belőle. Forró vízben megfőzöm. 20 deka zsemlemorzsát 10 deka vajon megpirítok, majd 10 deka porcukorral és 1 deka őrölt fahéjjal összekeverem, és a gombócokat beleforgatom. Forrón tálalom.