Faludy György

Faludy Györggyel 1993 júniusában készítettem az alábbi interjút, ami megjelent a Magyar Konyha az évi 3. számában és az Édesanyám főztje gyűjteményes kötetben 2010-ben.

Faludy György költő, műfordító és publicista 1910-ben Budapesten született. Első irodalmi sikerét Villon balladáinak átköltésével aratta 1937-ben. A második világháború elől Franciaországba emigrált, de 1946-ban hazatért. Az ötvenes évek elején letartóztatták. Megjárta az Andrássy út 60-at, Kistarcsát, majd éveket töltött Recsken. Itt születtek híres börtönversei, amelyeket fejben írt, és rabtársai is megtanulták, hogy megőrizzék. Rehabilitálása után elhagyta az országot, de miközben járta a világot rendületlenül írt, végül Kanadában telepedett le, és több híres amerikai egyetemen tanított. Évekig a Pen Club titkáraként működött. 1987 óta ismét itthon él. Ez az interjú 1992 őszén, budai otthonában készült egy csésze tea mellett, amit maga főzött a kedvünkért.

– Gyermekorom nagyrészt az első világháború idejére esett. Akkoriban Budapesten a Damjanich utcában éltünk, keserves emlékeim vannak ebből az időből. Sovány kisgyermek voltam, született ellenálló, aki szívből utálta mindazt, amit főztek. Ráadásul rengeteg sárgarépát, gerslit, spenótot kellett ennem. Ösztönösen tiltakoztam a tipikus polgári osztrák-magyar konyha borzalmai ellen. Hiába mondtam, hogy a krumpli jobb sütve, mint babérleveles főzeléknek, hogy a spenótot is szívesebben enném megfőzve, vajjal leöntve, mint berántva. Nem hallgattak rám: nálunk rend volt, amolyan polgári, sőt nyárspolgári rend, amihez elsősorban anyám ragaszkodott.

Az étkezéseket egyhangú szabályosság irányította, a hét bizonyos napjain mindig ugyanazt ettük. Hétfőn vadas marha volt zsemlegombóccal, szerdán leves, pénteken ponty, és így tovább. A kommün alatt kilencéves voltam, amikor anyám valahol szert tett egy kacsára. Szegény pára az erkélyen álldogált kikötve, miközben az eljövendő lakoma reményében etették. De a kacsa csak egyre fogyott, és amikor már csak csont és bőr volt, végre elhatározták, hogy, levágják. Kézzel-lábbal tiltakoztam ellene, elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy állatot, „aki” személyes ismerősünk, megegyünk. Azóta tudom, hogy mások is így vannak ezzel. Néhány évtizeddel később Máltán sógorommal, aki a nagymesterek palotájában lakott és egy nap lementünk megnézni, mi lesz vacsorára. A szakácsnő a fülénél fogva egy kis fekete nyuszit emelt föl, amire a sógorom kinyitotta az ajtót, kilódította rajta a remegő állatot és rákiáltott: „Fuss”!

A szülői házhoz visszatérve: a főzés nálunk a szakácsnő dolga volt, aki mindenben szabad kezet kapott. Anyám ugyanis nem értett a konyhai dolgokhoz, nem gazdag, de jómódú polgárcsalád egyetlen gyermekeként a szülei agyonneveltek, kényeztettek. Sokat olvasott, művelt volt, de a sütés-főzés fortélyaira nem tanították meg. Később apám oldalán sem volt rá szüksége, hogy a konyhába látogasson, hacsak akkor nem, ha a szakácsnő kimenőt kapott. Ilyenkor mindig valami hideget készített, délről maradt hideg csirkét, salátát, főtt tojást rakott tálra, amiért én – nem kis kajánsággal – „hidegkonyha-szakácsnőnek” kereszteltem el.

Édesanyám-fiatalom eleven, csinos teremtés volt, elég alacsony, kék szemű, világos barna hajú. Mellette apám úgy nézett ki, mint egy öreg cigányprímás, noha egyetemi tanár volt. Szüleim nagy társadalmi életet éltek. Sokat jártak színházba, anyám különösen az operát kedvelte. Sok barátjuk volt, akik gyakran jöttek hozzánk. A vendégségek mindig nagy traktával jártak, de én ezeket is kritikával fogadtam. Az ételek ugyan finomak voltak, de ragacsos, édes bort ittak hozzá, amit én utáltam.

Amilyen elkeserítőnek találtam a pesti konyhát, annyira szerettem apai nagyapámét északon. Boldogság volt számomra, ha elmehettem hozzájuk Zsolnára. Visszaemlékezéseimben írtam is az ott töltött, szép vakációkról.

„Nagyapám L alakú nagy hosszú háza egykor vendégfogadónak szolgált, és régi volt, olyan régi, hogy egyes részei és bútorai már ösmerték egymást, összeszoktak, mint jó barátok az évtizedek során. Valahányszor vendégek kopogtattak estefelé a kapun, a távoli folyosó végén, a vitrinben táncolni kezdtek a talpas borospoharak. A ház utcai frontjának két szobáját nagyatyám kocsmája foglalta el. Fehér nadrágos, csizmás szlovákok ácsorogtak itt összevissza, akik lassú mozdulatokkal kevergették a pipafüstöt és az avas ködmönök szagát a törköly illatával…

Legboldogabb akkor voltam, ha a malomba mehettem és megtelepedhettem a liszteszsákokon. A malom az udvar végében állt. Nagyapám nyugodtan, megszokott mozdulataival végezte mindennapi munkáját, de olykor-olykor megállt előttem és mesélt. Nem tündérmeséket mesélt, sem köznapi dolgokat nem említett, sem a munkáját nem magyarázta: mindez nem érdekelte. Csak két téma lelkesítette, a csillagos ég titkai és az Egyesült Európa.”

Zsolnán nagyszerű sültek kerültek az asztalra, gyakran volt liba- meg kacsapecsenye, amit otthon nemigen láttam. Az asztalon ott állt egy mély tál, ami mindig telis tele volt kerek, kemény, diós, mogyorós, mákos, mandulás aprósüteménnyel. Borba kellett mártogatni, úgy eszegetni. Azt hiszem, hat- hét éves lehettem, amikor először kaptam belőle. Nagyanyámmal és nagyapámmal egy délután az asztal körül üldögéltünk, amikor váratlanul nekem is töltöttek bort, hogy mártogassak.

Enni ugyan nem szerettem, de az édességért odavoltam. Mindmáig a gyönyörűségem az oroszkrém-torta, de a csokoládé- és a gesztenyetorta is a kedvenceim közé tartoznak. Nagyanyám olyan tortákat is tudott varázsolni, amelyek – azt hiszem – a szakácskönyvekben nincsenek is Emlékszem, például egy olyanra, amiben lapos habcsókok bújtak meg.

Anyai nagyszüleimnél más kevesebb időt töltöttem. Nagyapám mérnök volt, ő építette a Zágráb-Fiume vasútvonalat. Még dédapámra is emlékszem, 1918-ban 95 éves korában halt meg. Ők is nagy konyhát vezettek, de ami gyerekként igazán lenyűgözött, a dédapám várfalba épített, fantasztikus, háza volt. Valamikor fiatal korában pálmákat kapott, amiket a pincében hordókba ültetett. A szobája padlóján lyukakat ütött, a pálmák ezeken keresztül kúsztak fel és pompás legyezőjüket a mennyezeten, szétterítették. Ő pedig ült az íróasztalánál, és miközben dolgozott, meg-megsimogatta a pálmák törzsét.

Anyai nagyanyám konyhájáról nem maradt sok emlékem, azt hiszem, anyámhoz hasonlóan nem fektetett nagy súlyt a háztartásra Anyám amennyire nem volt találékony a konyhában, annyira leleményesnek bizonyult az élet nehéz pillanataiba. Az ötvenes években például, amikor a lakásunkba idegeneket telepítettek az egyik szobát úgy mentette meg, hogy a hatósági embereknek szemrebbenés nélkül kijelentette, az enyém, én pedig Moszkvában az egyetemen tanulok, miközben Recsken voltam. 1956-ban feleségemmel együtt elhagytuk az országot, de féltünk kisfiunkat magunkkal vinni, mert hallottuk, hogy a határon lőnek. Nem tudtuk volna elviselni, ha baja esik: így itt hagytuk anyámra. Egy idő után elterjedt a hír, hogy a disszidensek itthon hagyott gyerekeit Kádárék összeszedik, nevelőintézetbe zárják, a szülőket pedig megfenyegetik: a gyerekek életét kockáztatják, ha kinyitják a szájukat. Anyám ekkor lánykori nevén – mint utcán talált gyereket – örökbe fogadta saját unokáját. Csak évek múlva, amikor fiunk kikerült Angliába derült fény a konspirációra, nagy bátorság és lélekjelentét kellett hozzá.

Anyám a maga módján igyekezett gondoskodni rólunk, főként apámat meg engem akart mindig rendbe szedni. Makacsul és anélkül, hogy pontosan tudta volna az okát, ragaszkodott a rendhez. Apámmal sokszor megpróbáltunk kibújni a kötelezettségek alól. Azt mondtuk, lemegyünk sétálni, de beültünk az első kocsmába beszélgetni. Jómagam néhányszor hosszabb rövidebb időre el is szöktem otthonról. Valószínű, hogy ezek a gyerekkori lázadások, későbbi nagy „szökéseim” előhírnökei voltak.

Miután nem szerettem az úgynevezett magyar konyhát, de vonzottak, izgattak az idegen ízek, később könnyedén és gyorsan megszoktam és megszerettem más népek ételeit. Még az amerikai hadsereg konyhájával is megbarátkoztam, ami – ha a magyaréval összehasonlítottam – maga volt a változatosság. Afrikában sok különleges fogás elkészítését megtanultam, a kedvencemmel a csicseriborsóból meg búzából készített „sólettel” kanadai barátaimat is gyakran megvendégeltem.

Az angol teázási szokását azonban nem Angliában, hanem idehaza a Bérc utcában Vámbéry Rusztem professzortól lestem el. Gyakran jártam fel hozzá, és nagyon csodálkoztam, amikor erős, sötét teájába egy kevés tejszínt öntött, Amikor megkóstoltam, rettenetesnek találta, azután megszerettem, s az óta sem iszom másképp. De mindenekelőtt a francia konyha nyűgözött le. A sok hal, rák, csiga, a gonddal elkészített saláták, a sült és párolt ételek megtestesítették mindazt, amire gyerekként ösztönösen vágytam.

Az igazi francia konyha megismerésére azonban hosszabb ideig kellett várnom. Első párizsi emigrációm alatt ugyanis feleségemmel olyan szegények voltunk, hogy „… javarészt kukoricakását ettünk, amit 25 literes vederben főztünk meg a gázon. Mikor megkeményedett, kiborítottuk a szoba közepén álló kerek asztalra. Ha teherautó ment el a rue Lacépéde-ben, a sárga massza csendesen remegett. Ebből vágtunk szeleteket reggel, este.”

Olykor anyám csomagot küldött utánunk Párizsba, kevéske kolbászt, egy-egy tábla szalonnát. Ha a csomag nagyobbra sikeredett vámot kellett fizetnünk érte, de legtöbbször nem volt pénzünk rá. Így az anyai gondoskodást meg a magyar konyhát mélységesen szimbolizáló szalonna sokszor hetekig a postán várt ránk és az elmúlásra.