“Ides” receptjei

Ady Endre 100 éve halt meg, azóta írások, tanulmányok, megemlékezések végtelen sora jelent meg róla, de az édesanyja főztjéről máig nem sok minden derült ki. 1984-ben találkoztam Katona Lászlóné Csiky Sára nénivel, aki fiókos szekrénye mélyén évtizedeken át őrizte Ady édesanyjának néhány papírra rótt receptjét. Személyes emlékei voltak, történetüket elmesélte. Akkor meg is írtam a Magyar Konyhában, ám most, a kerek évforduló alkalmából úgy érzem, eljött az ideje, hogy ismét felidézem.

Kisgyermekkoromat az Erdély kapujában fekvő Zilahon, nagybátyám és nevelőapám, Nagy Sándor kollégiumi tanár otthonában töl­töttem. Nagykárolyból csak egy lomha kis vicinálison lehetett megközelíteni, mégsem volt álmos, elhagyott, vidéki város.Itt érettségizett a Wesselényiről elnevezett gimnáziumban 1896-ban Ady Endre, és itt tanult, majd tanított hosszú ideig Ady Lajos, a költő öccse is.

 

 

Nagybátyám kollégiumi tanárkodása mellett a Szilágy című lap főszerkesztője is volt — Kincs Gyulától vette át ezt a tisztet —, és lapjában rendszeresen meg­jelentette Ady verseit. Érthetően az egész városban nagy Ady-kultusz volt. Egymást követték a műveiből összeállított előadá­sok, felolvasások, és ezeken a költő maga is szívesen részt vett, ha tehette. Ady rend­szeresen visszalátogatott Zilahra. Ilyenkor mindig felkereste nagybátyámat és sűrű poharazgatások közben hajnalig folyt a szó.

Az Ady szülők, a költőnél jóval gyak­rabban voltak házunk vendégei, Lajos fiuk sorsának eligazítása végett, aki hosszú évekig csak segédtanári beosztást kapott a kollégiumban, és szerették volna biztos, állandó állásban tudni. Ehhez remélték nagybátyám támogatását.Az Ady szülők közvetlen, barátságos emberek voltak, mindenki kedvelte őket. Ha a távoli Érmindszentről érkező fogat megállt a kapu előtt, mindnyájan kisiet­tünk üdvözlésükre. Ady Lőrinc a férfiak­kal a szobába tartott, de az „Ides”, ahogy a fiai nevezték, sosem ment velük. Kijött a konyhába nagynénémhez, és rögvest afelől érdeklődött, nem segíthetne-e vala­miben.

Emlékszem, egyszer egy meleg nyári napon érkeztek, és miután nyakig porosan lekászálódtak a kocsiról, Ady néni félre­hívta a nénémet, és halkan, szinte szabad­kozva megkérdezte: „Jolánkám, ugye van egy kis jó, hideg söröd a pincében?”.

Az Ides mindig sötét ruhát viselt, amo­lyan szolid, polgárasszonyosat. Keveset beszélt, kemény vonású, szép arcából si­mogató, meleg szeme nézett rám. Sokat voltunk együtt, mert ha vendégek érkez­tek, én is inkább a konyhát választottam. Ilyenkor nagy volt ott a sürgés-forgás, ínycsiklandó ételek készültek, az asszo­nyok tereferéltek, nevetgéltek; sokkal iz­galmasabb volt ez egy magamfajta gyerek­lány számára, mint illedelmesen üldögélni a férfiak közt a szobában.

Vendégség pedig elég gyakran volt ná­lunk. Nagy traktával egybekötve tartották meg a születés- és névnapokat, de a jeles ünnepeken, karácsonykor, húsvétkor, szüret alkalmával is mindig sokan fordultak meg házunkban. Az Ady szülők, mint a család barátai, természetesen mindig hivatalosak voltak. Ha tehették, el is jöttek. 1908-ban Jolán-napja volt éppen, —, így ­hívták a nevelőanyámat —, amikor Ady Endre is betoppant. Nem tudott a névnapról, üres kézzel érkezett, s ezért nagy zavarban volt. Egy idő után észrevétlen aztán kiment a szobából, s kisvártatva egy papírlappal a kezében érkezett vissza. Azon nyomban fel is olvasta a frissen szerzett névnapi köszöntőt.

Legnagyobb ünnepség, amire emlékszem, nevelőapámék 25. házassági évfordulója volt. Ekkor készült róluk ez a képi s.

Az Ides nagy igyekezettel segédkezett a rengeteg vendég ellátásában. A mulatozás sokáig elhúzódott, s a kivételes alkalomra való tekintettel én is felmentést kaptam a kötelező esti lefekvés alól. Már hajnalodott, amikor elcsendesült a ház, és lefekvés előtt Ady nénivel együtt álltunk az ablaknál, hogy megcsodáljuk a napfelkelte ritka élményét. Átölelte a vállamat, s még most is hallom, hogy kicsit sírásra hajló hangon Bandikájáról beszélt, aki nem lehetett közöttünk.

Ady néni a mi konyhánkban jól felta­lálta magát, bizonyára otthon is jó háziasszony volt. Engem nagyon szeretett, és nem kellett sokáig kérlelnem, ha megér­kezett, hogy süssön nekem almás pitét. Ez volt a kedvencem. Ízét még most is tökéletesen fel tudom idézni. Külön gyönyörűség volt, hogy megengedte, adogassam neki a nyújtófát, és megtörhettem a cukrot. A segítségért aztán sok-sok puszit kaptam tőle.

A vidám zilahi gyermekévekre két világháború és végtelenül soknak tűnő, zaklatott év távlatából most is szívesen gondolok­. Egyre halványuló emlékeimen kívül nem sok maradt számomra azokból az időkből, de csodával határos módon a véletlen megőrizte nekem ezt a néhány megsárgult fényképet, és az Ides két receptjét. Köztük azét a bizonyos almás pitéét is.

IDES ALMÁS PITÉJE

Hozzávalók:a tésztához 48 deka liszt, 20 deka vaj, 4 tojássárgája, fél csomag sütőpor, egy kevés tejföl, késhegynyi só; a töltelékhez 1,5 kiló alma, 1-2 evőkanál cukor, fél citrom; a tetejére 4 tojásfehérje, 20 deka cukor, 5 deka darált dió.

Az almát a cukorral péppé főzzük, és belereszeljük a fél citrom héját, nem árt, ha ez egy napig áll. A tésztához valókat össze­gyúrjuk, és a felével kibélelünk egy tepsit úgy, hogy kis pereme is legyen. Beleönt­jük az almapürét, és langyos sütőben meg­sütjük, inkább csak szárítjuk. Közben a tojásfehérjéket kemény habbá verjük, las­sanként hozzákeverjük a porcukrot. Ha a tészta megsült, a sütőből kivesszük, kicsit hűlni hagyjuk. Az almapürét beborítjuk a tojásfehérjével, megszórjuk a darált dióval, és ráterítjük a tészta vékonyra kinyújtott másik felét. Villával megszurkáljuk, és visszatolva a sütőbe, készre sütjük.

 

ADYÉK BURGONYAFÁNKJA

Hozzávalók

50 deka liszt, 20 deka főtt, áttört burgonya, 1 evőkanál cukor, 1 kiskanál só, 1 tojás sárgája, 1 egész tojás, 4 evőkanál olvasztott vaj, 4 deka élesztő, amit egy kis langyos vízben megfuttatunk, a sütéshez bő olaj.

A tésztához valókat összekeverjük, és jól kidolgozzuk. Liszttel beszórt deszkán azonnal kinyújtjuk, és fánkszaggatóval kiszúrjuk. Minden fánk közepéből egy kis kört is kiszúrunk. Hagyjuk jól megkelni, azután forró zsírban vagy olajban kisütjük. Habkönnyű fánkokat kapunk, amiket vaníliás cukorral megszórva vagy lekvárral kínálunk.

Megjelent a Magyar Konyha 1984 1. számában