Blog

Lassan már bokorrá nő a csalán a kertünkben. Csipkés, harsány zöld leveleivel egyáltalán nem kelti gyomnövény benyomását, ám a bőrön égető érzést okoz. Nem is irtom, mint azelőtt, mióta a gyimesi csángóktól megtanultam, hogy ha naponta néhány elmorzsolt levelet bekapok, használok az egészségemnek. Tőlük tanultam a szedés technikáját is: két ujjal kell a csalánevelet középen összecsippenteni, letépni, gyorsan galacsinná gyúrni és bekapni, így nem csíp.

Át kell nézni a készleteinket, mert már megjelentek a molyok a konyhában. (Ezek szerint fogalmuk sincs róla, hogy karanténban vagyunk.)  Rászántam az időt, és végignéztem a bab, lencse, borsó felhozatalt , és  láttam, hogy sárgaborsóból van a legtöbb. 

A húsvéti sonkánál aligha van jobb eledel. Ha kellően puha, rózsaszín, nem zsíros, de van egy réteg szalonna is rajta, és mellette ott a főtt tojás, a reszelt torma és a krumpli saláta, az ember legszívesebben minden héten tartana egy húsvétot. Én legalábbis.  De a sonkamaradék éppen arra való, hogy ezt a nosztalgikus érzést csillapítsa. Mert a sonkát mindig úgy vesszük, hogy jusson is maradjon is.