PAPA VÉRESHURKÁJA ÉS MISKA MALAC TANULSÁGOS TÖRTÉNETE
A Papa és az édesanyja a „Mutter”, született Gröschl Katalin, ugyanis minden évben vágtak disznót. Ilyenkor az egész család összegyűlt, kivéve engem, aki a hajnali malacvisítás hangjára fülemre húztam a dunyhát, mert a disznóölés gondolattól is borzadtam. Mindenkinek megvolt a pontos szerepe, a férfiak bontották, vágták a húst. Nagymama mosta a beleket, az asszonyok daraboltak, abáltak, főztek, a gyerekek kéz alá dolgoztak. A véreshurkát azonban kizárólag a Papa készítette, mert abban mindenki megegyezett, hogy nála jobban senki nem ért hozzá. Reméltem, hogy megtalálom kézzel írott receptjét, mert valahonnan emlékeztem rá, hogy a családi receptek között megvan. De a megtalált feljegyzésen csak a név állt a Papa kézírásával, a receptet már valamelyik gyereknek diktálta le. De így is tökéletesen hiteles. Mintahogyan Miska malac tanulságos története is.
No de a családi történetek után álljon itt a családunk által nagy becsben tartott sváb véreshurka recept. Még tart a tél, van idő tehát kipróbálni!
|
Papa, az édesapám, Pfandler Jánosként látta meg a napvilágot 1910-ben, de egy családi döntésnek köszönhetően az én születésemkor már a Pákozdi nevet viselte. Ebből az egy tényből azonban sok minden kiderül: a család német gyökereitől a sváb véreshurka szeretetéig.
A mindenkori hízónkat nagyanyám gondozta, övé volt a névadás joga is. Ő pedig úgy határozott, hogy Miska lesz. Minden évben, újra és újra. Csak felnőtt fejjel értettem meg, hogy milyen bölcs döntés volt. A mi Miskánk (a mindenkori) ugyanis a sonkák, kolbászok, szalonnák mellett házassági terápiával is szolgált. Nagyapám és nagyanyám nem éltek felhőtlen jó viszonyban. Az öreg túl a hetvenen, már leginkább az üldögélésnek meg a bornak szentelte az idejét, amit keménykezű, dolgos nagyanyám gyakran vethetett a szemére, mert volt köztük szóváltás bőven. Németül veszekedtek, dialektusban, hevesen, így pontosan sose tudtuk meg, ki hogyan került ki a vitából. De tény, nagyanyám minden összezördülés után kiment az ólba és jól lehordta a Miskát. (Azt hiszem, néha oldalba is billentette.) Ettől aztán megnyugodott, és visszaballagott a házba nagyapámhoz, akit - mit tesz Isten - Miskának hívtak. Hogy szerethette nagyanyám a malacot (a mindenkorit), arra abból következtetek, hogy ő, akit sose láttam sírni, disznóöléskor bizony mindig sűrűn törölgette a szemét.
Véreshurka
Főzéskor,nehogy forró